Második terhességemnek úgy indultam neki, hogy az bizonyára másabb lesz, mint az első volt. Annyiban igaz ez, hogy közben eltelt 12 év. A negyvenes éveim elején vállalni második gyermeket: bizonyára nehezebb lesz, alig fogom magam bírni. Mindezt nem én gondoltam így, de valószínűleg a körülöttem lévők ezt gondolták. Ennek ellenére „mindenmentes” állapotot éltem meg. Se egy hányinger, hányás, de még csak kívánós sem voltam. Pont úgy viselkedett a szervezetem, mint az első babánál. A különbség csak annyi volt, hogy az utolsó egy hónapot magamhoz képest kissé nehezebben viseltem.

Más várandós nőkkel beszélgetve szinte egytől egyig beszámoltak a „kismamabetegségként” aposztrofált reggeli rosszullétről. Elgondolkodtam azon, hogy miért ilyen kegyes hozzám a sors, hogy velem ezt nem éreztette? Mások miért szenvedik meg főleg az első trimesztert?

Volt idő, amikor a kismamák hányingerét annak tanúsították, hogy a nő teste vagy agya tiltakozik a baba ellen. Esetleg valamilyen háttérben lévő betegség miatt élik meg így az áldott állapotot. Sőt a terhességi rosszulléttől szenvedő anyák talán a babájukhoz is negatívabban állnak.

Ma már tudjuk, hogy ez a kellemetlenség a HCG, vagyis a human choriongonadotrop hormon magas szintjének köszönhető. Emellett a rosszulléteket az ösztrogén női nemi hormon és a pajzsmirigy is okozhatja. Azaz a hormonok indikálnak olyan idegi folyamatokat, amire a test így reagál. Ráadásul az agy hányingerközpontjában HCG receptorok is vannak, így egyértelmű a rosszullét. A HCG amúgy a terhesség megtartásában fontos hormon is, vagyis, ha annak értéke magasabb, akkor a baba nagyon jönni akar.

Ezek szerint az én hormonszintem olyan alacsony volt, hogy semmit nem váltott ki a hányigerközpontban, de mégis egészséges babákat szültem. Mi ez, ha nem szerencse?

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!