Mindenki ismer maga körül olyan felnőtteket, akik ha meglátnak egy kisbabát, akkor előveszik gügyögő énjüket, és olyan hangszínen, olyan torzított beszédbe kezdenek, hogy nem lehet rájuk ismerni. Aztán ott vannak azok az anyukák, akik a már beszélő gyermekeiket annak ellenére megértik, hogy a selypítéstől más egy értelmes szót sem tud kihámozni. Sőt az anyukák már akkor beszélnek gyermekeikhez, amikor a babák még nagyon kicsik, a válaszadásra még esély sincs.

Kívülről nézve, a fiatalabbak számára érthetetlen lehet az, hogy egy édesanya miért beszél babájához, ha a válaszadás teljes mértékben elmarad. Csakhogy ez kívülről tűnik értelmetlennek. Valóban nem remélhet szóbeli kommunikációt az édesanya újszülöttjétől, de a babák sírással, egyéb hangadással jelzik, ha valami nem jó és azt is, ha jó. A pici babához történő beszélés, éneklés olyan hangingerekkel bombázza a kicsik agyát, amely az agyi fejlődésre pozitív hatással van.

Akármilyen értelmetlennek tűnik az, hogy a babákhoz beszéljünk már nagyon pici korban érdemes megkezdeni a hozzájuk való beszédet, mert a későbbiek során ez a fajta kommunikáció nemcsak kölcsönössé, de természetessé is válik azoknak a gyerekeknek az esetében, akihez már nagyon korán beszéltek a szüleik. Az agy szürkeállománya ezáltal megnövekszik és az agy nyelvi, valamint a szociális területe is jóval fejlettebbé válik azoknál a társaiknál, akikhez csak keveset beszélnek.

A csecsemőhöz történő beszéd passzívnak tűnik, de a babák hangokat hallatnak, mosolyognak, később pedig fejlettebbé válik szókincsük, erősebbé válhat a szülőkkel a kapcsolatuk. Természetesen nem az a lényeg, hogy minél több szóval bombázzuk a pici babát, hanem a kommunikáció minőségén van a hangsúly.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!