Amikor kamaszodik a gyerek a legtöbb szülő átéli, hogy tehetetlen gyermeke lázadó magatartásával szemben. Nem lehet jót tenni vele, nem lehet jót mondani neki, semmit sem fogad el a saját szüleitől. Hogyan kezelhető ez a helyzet szülőként? Mit kell tennünk, hogy mégis terelni tudjuk gyermekünket a helyes irányba?

Először is a szülő nemcsak kamaszkorban nevel, ez egy folyamat, ráadásul egész lényünkkel nevelünk, tehát nem kell rágörcsölni, hogy mit kezdjünk kamaszodó gyerekünkkel. Rendes esetben az alapok megvannak, ezek az alapvető értékek ebben a kritikus periódusban sem vesznek el, bármennyire is úgy érezzük.

Néhány megnyugtató kutatási eredmény mindenképpen segítségünkre lehet ennek a nehéz időszaknak az átvészelésében. Ez pedig a következő, bármennyire is úgy tűnik, hogy egy kamasz gyerek számára a legutolsó sorban követendő példa a szülő, ez nem feltétlenül igaz. Nyilvánvalóan a gyereknek fel kell építenie a saját identitását, meg kell határoznia önmagát a szüleitől eltérő, független személyként. De ettől függetlenül a vizsgálatok azt mutatják, hogy kamaszkorban is alapvetően a felnőtt környezet határozza meg az énkép alakulását. 15 éves korban még a család hatása a legmeghatározóbb, idővel persze az iskolai közösség befolyásoló szerepe megnő, de pályaorientáció szempontból általában a szülői minta az iránymutató.

A mindennapok tapasztalata gyökeresen ellentmondhat ennek, de valójában a kamaszok kötődése szüleikhez jelentősebb, mint gondolnánk. Nem minden estre igaz, de általában a lázadás felületes, leginkább szavakban megfogalmazódó elkülönülés a szülőktől. A kamaszoknak mindennél jobban szükségük van az elfogadásra, és a szülői jelenlétre.