A gyermekkor ellopásának vannak durva módjai, de észrevétlenül, a legnagyobb jóindulattal is előfordulhat, hogy megcsorbítjuk. Amikor Michael Jackson azt mondta, tőle elvették a gyerekkorát, az szélsőséges példa, hiszen a legtöbb szülő nem dolgoztatja, trenírozza gyermekeit, nem veri őket, ha tökéletlenül teljesítenek. De ha alapvetően gyermeknek való életet is él a csemete, akkor is elkövethetünk hibákat, például a legjobb családban is előfordul, hogy elkerüli a figyelmünket, valamilyen információ túl sok, túl megterhelő a kicsi számára.
Sok lehet az információ érzelmi szempontból és mennyiségileg, részletességében is. Az érzelmi szempont az, hogyha szorongást kelt a gyermekben, és ez nem nyer megfelelő feloldást. Szorongáskeltő az is, ha oltásra megyünk, de aztán túl vagyunk rajta, és megkönnyebbülhetünk. Egy mese hősével azonosulva is átélhetjük az ő félelmeit, de aztán eljön a katarzis. Egy kihívástól is félhet a gyerek, például ijesztően magasnak tűnik a mászóka, de a siker okozta öröm felváltja a szorongató érzéseket. Szorong az a gyerek is, aki rossz fát tett a tűzre, és tudja, pillanatokon belül le fog lepleződni. De aztán valahogy elrendezi az ügyet egymást közt szülő és gyerek, és idővel újra helyreáll a „minden rendben van” érzés. A félelem és szorongás átmenetileg lehet helyénvaló, akár hasznos érzés, de káros, ha tartósan fennmarad, és nincs rá megoldás.
Felnőttként előfordul, hogy nem gondolunk bele, hogyan hat a csemetére, ha vacsora közben mellesleg szól a TV, a rádió, ahol beszámolnak háborúról, balesetről, a legkülönfélébb tragédiákról. Lehet, hogy látszólag nem figyel, de mondatok, foszlányok eljutnak hozzá, és ezek olyan témák, amikkel még nem tud mit kezdeni. Gondoljunk bele, egy felnőttben is szorongást keltenek egyes hírek, a gyermek lelke még inkább kiszolgáltatott a túl korai információkkal szemben. És utólag ő sem tudja, mi a baj, csak ködös rosszérzés marad, és amikor azt mondja, nem tud elaludni, és valami zavarja, akkor már senki sem érti, mi lehet ennek az oka.
A hétköznapi beszélgetésben is számtalanszor előfordulnak olyan gondolatok, amiket a felnőttek súlytalanul odavetnek egymásnak, és fel sem merül bennük, hogy a gyerek figyelmét felkelti a dolog, és olykor napokkal, hetekkel később kérdez rá, hogy akkor mi is van azzal a színésszel, akiről csak úgy egészen mellesleg megjegyeztük, hogy kiugrott az ablakon, mert gyógyíthatatlan beteg volt. A szülő nem is kapcsol, miről van szó, később rakja össze, annak idején véletlenül került csak szóba.
Senki se mondja, hogy tartsuk a gyereket habos-babos képzelt világban, és hogy hazudjuk neki, nincs halál, nincs betegség, nincs háború. Ezek a témák előkerülnek, és jó is, ha válaszolunk a felmerülő kérdésekre. De egész más, mikor odafigyel a szülő, tudatában van, hogy most a válaszával hatást gyakorol a gyerekre, és jó esetben csak röviden, egyszerűen felel. És az is fontos, ha benne van a válaszban, hogy mi, a szülők azért vagyunk, hogy megvédjük őt, nincs egyedül a világ veszélyeivel szemben.
Még ennél is kevésbé gondolunk bele, hogy semleges, nem ijesztő információkkal is túlterhelhetjük a gyereket. A csemete rengeteget kérdez, és jó, ha anya, apa nem veszíti el a kitartását, és válaszol, válaszol. De nagyon fontos, hogy hogyan. Könnyen elragadtatja magát az ember, és szeretne minél pontosabb, részletesebb magyarázatot adni. Talán még büszke is rá, hogy csilloghat a gyerek előtt, mennyit tud, és büszke akkor is, mikor a poronty feleleveníti a hallottakat, és kiderül a nagynéni meg az óvónéni előtt, mennyire jól tájékozott a csemete. Hát igen, ez jó család, már ötévesen képben van a gyerek, hogyan működik a villanybojler!
Ne dőljünk be a látszatnak, hogy figyelmesen meghallgat a gyerek, és sok mindent vissza is mond! Ez nem valódi, beépült tudás, és nem tudja magában igazán elhelyezni, szemben egy egyszerű, képszerű, esetleg metaforikus (bár kevésbé precíz) válasszal. Sok pedagógus felhívja a figyelmet, mennyire káros, hogy már az óvodáskorú csemeték életére is hatással van a mi gondolkodás- és intellektusközpontú értékrendünk. Miközben az ő életkorában még a fejlődéshez sokkal inkább a fantázia szabad szárnyalása (a játékon, rajzon, mesén keresztül), a mozgás, a kipróbálás (sarazás, gyúrás, pancsolás) lenne fontos.
Nem véletlen, hogy van olyan alternatív pedagógia, ahol tudják ezt, és ennek megfelelően azt mondják iskoláikra: „a kéz, a szív és a fej iskolája”. Nos, az óvodásokra még inkább igaz, hogy nem szabad, hogy csak a fej, a gondolkodás kapjon szerepet az életükben. Vigyázzunk, milyen gondolatokkal árasztjuk, halmozzuk el a gyerekeket, hogy megélhessék gyerekkorukat, amikor annak van ideje!
