Vannak olyan szülők, akik egyenesen megrémülnek azokban a helyzetekben, mikor gyermekük földhöz vágja magát, rúg-kapál, ellentmond, egyszóval hisztizik. A konformista, szabálykövető, és erőteljesen kontrollra törekvő személyiségek számára még nagyobb kihívás a gyerek hisztiének kezelése, de egyébként sem egy egyszerű nevelési helyzet.

Mikor, miben engedjünk? Mikor kié legyen az utolsó szó? Hogy legyünk következetesek? Elkerülhető-e egyáltalán a dac korszak, kivédhető-e a hiszti roham?

Először is nehéz tanácsot adni, hiszen a szülő, illetve a gyerek személyisége nagyban meghatározza, hogy milyen szabályok lesznek hatásosak, és hogy mennyire lesz fontos a következetesség. Mert van olyan gyerek, akinek igenis pontos, a legtöbb helyzetre iránymutatást adó szabályokra van szüksége, még másoknak egy általánosabb keret kijelölése is elégséges ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön.

Van olyan szülő, aki szigorúbb, nagyobb fegyelmezettséget mutat és azt vár el a gyermekétől is, mások lazábban próbálnak nevelni. Egyik szülői magatartás sem helytelen önmagában, de egy biztos, a hiszti helyzetekből semmiképpen sem szabad hatalmi játszmát csinálni. Kifejezetten káros szülői hozzáállás az, amikor a gyermeki dacot azért igyekszünk megtörni, hogy megmutassuk ki az úr a házban. A hatalmi játszmák nagyon gyakoriak a párkapcsolatokban, sokan gyermekükkel szemben is alkalmazzák. Ha nem engedünk a gyerek akaratának, azt soha ne abból az öncélú okból tegyük, hogy megmutassuk, mi fölötte állunk. Igenis fontos része a nevelésnek a szabályok megalkotása és annak betartása, a gyerekeknek szüksége van az iránymutatásra, különbben elveszettnek érzik magukat. A személyiségfejlődés természetes része, hogy elkülönül az én akarata, és ez kifejezésre is kerül, ezt nem elnyomni kell szülőként, hanem segíteni és szabályozni.

Az sem jó, ha szülő mindenben enged, de mérlegelni minden egyes helyzetben kell, különben következetesség címén könnyen „zsarnokká” válhatunk, aki bármi is történjen, kérlelhetetlen marad. A mérlegelés egyik szempontja lehet az, hogy az adott dolog megengedése, vagy tiltása milyen következményekkel jár azon kívül „hogy kié az utolsó szó”. Ha tehát tudjuk, hogy az adott dolog káros, veszély lehet gyerekünkre, akkor érdemes határozottan ragaszkodni tiltó döntésünkhöz. A kockázatok felmérése ugyanis szülői feladat és felelősség, ezekben a kérdésekben igen is legyünk következetesek. Nézzünk egy egyszerű példát! A gyerekünk leveszi a zokniját, mert éppen ahhoz van kedve és ehhez foggal-körömmel ragaszkodik, felnőttként tudjuk, hogy nem feltétlenül, de így könnyen felfázhat. A lehetséges negatív következmények miatt mindenképpen ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ezúttal a mi akaratunk érvényesüljön, és a gyerek visszavegye a zokniját. Da például ha csak arról van szó, hogy a gyerek nem azt a pulcsit akarja felvenni, amit mi kiválasztottunk, akkor megint másról van szó. Ha valóban kedves számára a másik ruhadarab és ragaszkodik hozzá, érdemes engednünk. Persze lehet, hogy csak határainkat feszegeti, ellenkezni akar, ebben mindenkinek magának kell határt szabnia.

Érdemes szem előtt tartani, hogy sem mi, sem gyerekeink nem programozott robotok.  Ha nem vagyunk elég érzékenyek az adott helyzet körülményeire (például hangulat, előzmények), akkor könnyen rugalmatlanná és öncélúvá válhat nevelési módszerünk. Ugyanakkor a szabályok és a döntések meghozatala nagy felelősség, mely alól szülőként nem bújhatunk ki következmények nélkül.