Annak, hogy gyakran megfeledkezünk az apákról, történeti oka van, ami kezdi aktualitását veszteni, de azért nem teljesen vesztette el. Állítólag egy komolyabb társadalmi változáshoz három generációnyi idő kell, így van ez az apák szerepének megváltozásával is. Az első nemzedék hall róla, hogy az apának is lenne keresnivalója a gyereknevelésben. A következő már elfogadja ezt tényként, de még nem tudja, hogyan. A harmadik generáció már csinálja is. Úgy tűnik, országonként és szubkultúránként is vannak komoly elcsúszások abban, hogy ez hol tart. Van, ahol természetes, hogy a gyereknevelés közös feladat, és ha a csemete beteg, összedugják a fejüket a szülők, hogy vajon ma éppen melyikük tudja könnyebben megoldani, hogy otthon maradjon. Azaz, nem adódik kapásból, hogy persze, hogy az anya. Máshol viszont csak valami homályos elmélet, hogy az apa is fontos, de ez nehezen realizálódik a mindennapokban.

Nem csoda, hogy a pszichológiai szakirodalom is tükrözi ezt a sokszínűséget, vagy akár bizonytalanságot. Sokan különösebb aggály nélkül anya-gyerek kapcsolatról beszélnek, mintha tényleg fel sem merülne, hogy két szülője van a gyermeknek, és még az is lehet, történetesen a másik van vele többet, hozzá kötődik jobban. Mások ügyelnek rá, hogy szülőket említsenek, vagy elsődleges gondozót. Ez korrektebb, ugyanakkor tény, hogy az elsődleges gondozó az esetek túlnyomó többségében mégis az anya.

A rendszerszemlélet lép túl azon a leegyszerűsítő megközelítésen, hogy a gyerek, és egy vagy két felnőtt vele való kapcsolatát vizsgáljuk. Ez, és az erre épülő családterápiás irányzat azt mondja, hogy a család egy rendszer, amiben minden kapcsolat hat a többire. Már csak azért is fontos az apa, mert a szülők egymáshoz fűződő viszonyának következménye, hogy az egész, mint rendszer mennyire stabil, azaz megadja-e a kellő biztonságot a gyerekeknek. Tehát az apa nemcsak közvetlenül, a gyerekkel való kétszemélyes élmények révén hat, hanem például azon keresztül, milyen a kapcsolata az anyával.

Felmerül, mi van a többiekkel? A gyerek a nap jelentős részét az óvodában, iskolában tölti – ez ne számítana semmit? Bár egész életünk során fejlődünk, változunk, mégis, az első kapcsolati tapasztalatok olyan alapot adnak, ami meghatároz egy irányt, a többi élmény már annak keretében, azon a szűrőn át értelmeződik. Magyarul, ha az otthoni légkör biztonságos, kiszámítható, a szülők adekvátan reagálnak a gyerek szükségleteire, akkor a gyerek első, meghatározó élménye, hogy a világ rendezett, biztonságos, kapcsolatban lenni jó. És persze a negatív élmény ugyanígy meghatározza, hogyan közelít a gyerek a későbbi kapcsolataihoz.

Minden élmény számít, ami egy gyermeket ér, sokat ad vagy nehezít az életen egy pedagógus, vagy rokon. De mindig az a kérdés: van-e hova vinni az élményeket, segít-e valaki a feldolgozásukban, és mik azok az előzetes tapasztalatok, amik meghatározzák, hogyan értelmezi a csemete a vele történteket. Ez pedig az otthoni légkörön múlik, amit a szülők határoznak meg. Akinek szorosabb a kapcsolata a gyerekkel, egy kicsivel jobban, de alapvetően ketten együtt.